Ma már nem sajnálom a körmöm, hogy gitározhassak

Az olaszliszkai Gombos Julianna sokaknak ismerős lehet, hiszen évek óta ő vezeti a dicsőítéseket a Cigánymisszió imanapjain és konferenciáin – a legutóbbi alkalom során őszintén mesélt nekünk életéről és szolgálatáról, hogy jobban megismerjük, ki is áll a csodás énekhang és a hangszer mögött.

Honnan a zene szeretete?

Nagyjából tíz éves korom óta gitározom – milyen az élet, jelenleg együtt járok gyülekezetbe azzal a hölggyel, aki engem anno megtanított zenélni. Hogy miért éppen a gitár? Szerintem ezt láttam meg először, bár néha azért imádkozom, hogy bárcsak tudnék zongorázni!

A családodban volt hagyománya a zenélésnek?

Édesapám hegedült, édesanyám úgy bőgőzött, hogy meg is forgatta a hangszert, három bátyám pedig gitározik – a lányok közül egyedül én kezdtem el. Amikor gyerek voltam, apámmal a ház előtt zenéltünk, az autókból mindenki bámult, és azt mondták: „egy lánygyerek gitározik?” Ez nem igazán volt elterjedt abban az időben. Úgy gondolom, az Úr már ekkor elkezdett felkészíteni erre a szolgálatra, csak a családalapítással ez egy kicsit háttérbe szorult. Viszont idővel eljött az a pont, amikor teljesen átadtam magam az Úrnak, mert megbocsátott nekem, elfogadott olyannak, amilyen vagyok.

Minek a hatására kezdted ezt érezni?

Nem gondoltam volna, hogy egy gyülekezetben nem csak megbocsátást fogok érezni, hanem a tálentumom is értelmet nyer majd.

Mióta jársz Isten útján?

Sárospatakon sétáltam évekkel ezelőtt, amikor megkérdeztem egy ismerősömtől, hogy tud-e a városban, vagy a környéken gyülekezetről. Erre csak annyi volt a válasza: „Julika, hiszen Olaszliszkán van ilyen közösség!” Azt tudtam erre mondani, hogy valószínűleg azért nem hallottam róla, mert nem is kerestem. Egy baptista gyülekezetről volt szó, kíváncsiságból meglátogattam, és csak hallgatóként vettem részt az eseményeken. Bár vonzott a szolgálat, le nem vágtam volna a körmömet azért, hogy gitározzak!

Ezt egy törés követte az életemben, otthagytam a gyülekezetet, és sok időbe telt, amíg megtaláltam a helyemet a faluban. Így találtam rá arra a református közösségre, ahová jelenleg járok. Itt nem haboztam felvetni a lelkésznek, hogy szívesen gitároznék, ha adódik rá alkalom. Ugyan már volt gitárosuk, örültek neki, hogy immár ketten vezetik a dicsőítést – attól a pillanattól kezdve ahol tudom, segítem a szolgálatot és a lelkészeket, és már a körmömet sem sajnálom.

Miért éppen a gyülekezetben élhetted meg életed kiteljesedését?

Már az említett törés előtt be-be járogattam alkalmakra a másik közösségben, amely mutatja, hogy már akkor is nyitott voltam a hitre, viszont kellett az a bizonyos esemény az életemben, hogy Isten a saját útján kezdjen vezetni, és rájöjjek, hogy egyedül rá van szükségem. Persze próbák mindig adódnak az életben, de vele minden könnyebb. Azóta úgy érzem, hogy minden a helyén van az életemben, annak ellenére, hogy korábban azt hittem, teljesen elhagyott az Úr. A 2017-es konferencia éppen egy olyan időszakra esett, amikor nagyon egyedül éreztem magam: folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem tudom őszintén felemelni a kezemet Istenhez. Viszont amikor hazamentem, rendeződni kezdtek a dolgaim, és azóta boldogabb vagyok, mint valaha.

Mivel foglalkozol civilben?

Egy Olaszliszkán működő cégnél vagyok gépkezelő, már nyolc éve – többek között szerszámgépek, forgácsológépek között töltöm a mindennapjaimat.

Nem sok nőt ismerek, aki hasonlóval foglalkozik!

Valóban kemény munka, hatalmas kenyeresládákban hozzuk-visszük az alumíniumot.

A dolgos hétköznapokban mit jelentek számodra az országos alkalmak, az imanapok, a konferenciák?

Folyamatosan megerősítést nyerek, hogy nem szabad abbahagyni azt, amit csinálok: hogy rajtam keresztül áradjon mások felé az ő Szentlelke, és mindenki kapjon valami pluszt ezáltal. Nem szeretem, amikor az emberek azt mondják, hogy „ez a Julika milyen szépen dicsőített”, vagy hasonlók. Jobban tetszik, amikor azt hallom, hogy „feltöltődtem, és örömmel a szívemben megyek haza”. Ezért megéri csinálni!

Figyeled az arcokat dicsőítés közben?

Igen, hiszen nekem sokat számít, ki hogyan adja át magát az Úrnak.

A tapasztalatok alapján mindig másokkal szolgáltál, úgy, mintha évek óta ismernétek egymást. Egy-egy eseményen szinte esély sincs az összecsiszolódásra, hogyan tudjátok mégis ennyire gyorsan megtalálni a közös hangot?

Az igazság az, hogy nekem nincs zenekarom! Akit meglátok, hogy tud játszani valamin, vagy jól énekel, azt hívom, tartson velünk. Az áprilisi imanapon például óriási ajándéknak éltem meg, amikor egy debreceni teológus csatlakozott hozzánk. Fontosnak tartom, hogy olyanokkal zenéljek, akik képesek hallás után játszani. Például ha valamit eléneklek, akkor azt tudják követni. Noha általában az alkalmak előtt három nappal aggódni kezdek, hogy mi lesz, de Isten eddig mindig kimunkálta ezt. A legutóbbi konferencia első napján már nyugodtan álltunk ki az emberek elé.

Van olyan dal, amely közel áll a szívedhez?

Van egy füzetem, tele énekkel, ezekhez ragaszkodok, de az újdonságokat is előtérbe helyezem. Nincsen kimondott kedvencem, viszont vannak sajátjaim is: a „Mi Atyánk” című az Úri imádság átirata, ezt gyakran adjuk elő. Ez például munka közben született – a zajos gépek között bátran énekelhetek, általában úgysem hallja senki!

Dezső Attila
Fotó: Vargosz